Eredetileg januárra tervezték a vizsgálat lezárását. De talán, hogy mindenki nyugodtan aludhasson karácsonykor, a nyomozást vezető egykori londoni főrendőr, Lord Stevens már december közepén sajtótájékoztatón ismertette az Operation Paget fedőnevű vizsgálat végkövetkeztetéseit. Ezek fényében egyetlen fantazmagória sem áll meg. Vagyis: Diana nem rendezte meg a saját halálát, hogy imádottjával egy távoli szigeten rendezze be szerelmi fészkét. De nem ölte meg őket sem a brit, sem az amerikai titkosszolgálat, a szabadkőművesek, a szcientológusok vagy a katonai-ipari komplexum. Ahogy Erzsébet királynő 85 éves férje, Fülöp, illetve a brit államrend meghatározó alakjainak a herceg körül csoportosuló titokzatos, sötét társasága sem. A konklúzió szerint a halál oka, mint ahogy a hatóságok azt mindig is állították: egyszerű autóbaleset. „A jelenleg rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján megállapíthatjuk, hogy semmilyen összeesküvés nyomai nem voltak felfedezhetők az autó utasainak megölése szándékával” – jelentette ki Lord John Stevens. „Ez egy tragikus baleset volt.”

Bár a vizsgálat nem összevethető egy Warren-bizottság jelentésével, de azért ez is eltartott három évig, belekerült jó 9 millió dollárba, és végül lett belőle egy 832 oldalas iromány. Tucatnyi nyomozó meghallgatott vagy 300 tanút, újra átvizsgálta a francia hatóságok által két nyomozás során egybegyűjtött bizonyítékok széles körét, összegyűjtöttek több mint 600 bűnjelet, de belementek olyan részletekbe is, hogy a sofőr jégszekrényében milyen italok voltak (pezsgő és sör) vagy Diana azon félelmeibe, hogy londoni lakása zsúfolva lett volna lehallgatóberendezésekkel. Az egész vizsgálat alapvető célja annak a Mohamed al-Fayed által gerjesztett és az interneten széles körben terjesztett felvetésnek a körüljárása volt, hogy az autó utasai vajon merénylet áldozatai lettek-e? Hát lehet, hogy sokakat megnyugtatott az eredmény, de speciel Mohamed al-Fayedet cseppet sem. Az egyiptomi milliárdos a londoni Harrods áruházában megrendezett eléggé bizarr sajtótájékoztatóján dühödten ítélte el a jelentést. És fenntartotta Fülöp herceg köreivel („a gengszterekkel”) kapcsolatos fantazmagóriáit, melyek szerint titkos ügynökök végeztek a fiával, Dodival és Dianával, egy olyan terv alapján, amelyet eredetileg Szlobodan Milosevics megölésére dolgoztak ki. A jelentés ezt cáfolja, de mellékesen valóban találtak egy olyan brit ügynököt, aki egy végül is leállított merényletkísérletet tervezett egy másik vezető ellen.

A titkosszolgálatok

Mind az MI5, mind az MI6 titkosszolgálati ügyosztály lehetővé tette, hogy a nyomozók átnézzék az aktáikat és kikérdezzék a munkatársaikat. Az MI6 a baleset éjszakáján tényleg jelen volt Párizsban, de nem volt tudomásuk arról, hogy Diana is a városban tartózkodik. A jelentés visszautasítja azt a feltételezést is, hogy az MI5 figyeltette volna Dianát. A CIA azonban biztonsági okokra hivatkozva kerek perec megtagadta a betekintést a hercegnővel kapcsolatos 39 aktájába, de Lord Stevenst meggyőzték arról, hogy a visszatartott anyag nem tartalmazott semmi érdemi információt.
Al-Fayed szerint viszont Lord Stevenst a titkosszolgálat zsarolta, hogy egy ilyen selejtes fércművel rukkoljon csak elő. Ez már csak azért is érdekes, mert három évvel ezelőtt Fayed még azt akarta, hogy a vizsgálatot a lord vezesse, akiről azt mondta: „Ez az egyetlen tökös fickó, akiben van elég mersz fellépni a titkosszolgálatokkal szemben is.” Most viszont Fayed szemében a lord már csak „egy eszköz az államrend, a királyi család és a titkosszolgálatok kezében”. Lord Stevens erre úgy reagált, hogy Mr. Fayed egy „mély gyásztól sebzett szülő”, aki képtelen megszabadulni a rögeszméitől. Erre az egyiptomi így replikázott. „Ő maga is egy pszichikai eset. Engem gyászoló szülőként citálni már önmagában is egy nagy süketelés.”
Dodi apjával ellentétben Diana hercegnő családja maradéktalanul elfogadta a vizsgálat végkövetkeztetéseit. Ahogy Diana testvérei, Spencer gróf, Lady Sarah McCorquodale és Lady Jane Fellowes egy közös nyilatkozatukban megfogalmazták: „Megvitattuk és teljes mértékben egyetértünk a vizsgálat végkövetkeztetéseivel, nagy várakozással tekintünk a teljes anyag megismerése elébe.”
Lord Stevens a feltételezések okán levelezésbe elegyedett Fülöp herceggel, Vilmossal, és beszélt Károllyal is. Fülöp a megkeresésre reagálva közölte, hogy semmilyen okot nem lát arra nézve, hogy ezen állítások bármelyikét is kommentálnia kéne.

Diana félelmei

A hercegnő egyszer azt mondta barátjának, Roberto Devoruknak, hogy három embertől tart nagyon: férje egyik barátjától, Nicholas Soamestől, a királynő magántitkárától, Robert Fellowes-tól, és magától Fülöp hercegtől. Fellowes-ról így nyilatkozott: „Gyűlöl engem. Mindent megtenne, hogy kikerüljek a királyi családból. Miatta vesztettem el a nővérem barátságát.” És még hozzátette: „Fülöp herceg halottnak szeretne látni.” Diana egykori szerelme, Hasnat Khan azonban másképp emlékezett: bár Diana valóban nem szerette Fülöp herceget, egyszer sem jelezte, hogy félne tőle. Lord Stevens semmilyen bizonyítékot nem talált mindezekre a félelmekre. De a jelentés azt is leszögezi, hogy Diana és Fülöp kapcsolata széles skálán mozgott: a szorostól egészen az ellenségesig.
Diana félelmeivel kapcsolatosan meghallgatták ügyvédjét, Lord Mishcont, aki szerint 1995 októberében a hercegnő elmondta neki: „megbízható forrásból” tudja, hogy végérvényesen ki akarják őt iktatni, akár egy fékhibának köszönhető autóbaleset révén, akár úgy, hogy egy súlyos sérülés nyomán beszámíthatatlannak nyilvánítsák. Az ügyvéd, aki persze mindezeket a félelmeket nem osztotta, azt is elmondta, hogy Diana szerint nem csak őt, de Camilla Parker Bowles-t is el akarták távolítani. Stevens megvizsgálta azt a Diana által 1996-ból hátrahagyott feljegyzést, melyben azt állította, hogy egyenesen a férje készít elő neki egy halálos autóbalesetet, hogy újranősülhessen. Mindenki azt gondolta, hogy az újranősülés itt Camillára vonatkozik, de Lord Stevens megállapította, hogy a hercegnő feljegyzésében, melyet komornyikja, Paul Burrell is látott, egy másik titokzatos nőszemélyre célzott. „Az általános vélekedés szerint ez a nő Camilla lett volna, de nem ez a helyzet. Az Operation Paget ismeri a nevezett hölgy nevét.” Károlyt is meghallgatták ezzel kapcsolatosan. A herceg elismerte, hogy ismeri a feljegyzésben említett bizonyos harmadik hölgyet, aki a család egyik barátja. De közölte, hogy soha semmilyen eshetősége nem merült fel a vele való házasságkötésnek. A félelmeket alátámasztó bizonyítékok híján a vizsgálatban ez olvasható: „Ez jól mutatta, mennyire boldogtalan is lehetett a walesi hercegnő 1995 vége felé.”

A paparazzók

Fayed azon állítását tekintve, hogy a francia paparazzók teremtettek volna olyan közeget, mely lehetővé tette a Mercedes balesetének megszervezését, Lord Stevens átnézte a franciák ezzel kapcsolatos nyomozását. Megtalálta a lesipuskások kameráiból elkobzott filmeket. Ezekből látható, hogy a baleset helyszínére érkezve máris fotózták a roncsot és annak utasait. A lord szerint azonban nincs arra bizonyíték, hogy a baleset után közvetlenül vagy valamivel később odaérkező fotósok bármi mód akadályozták volna az áldozatok mentését vagy hogy olyasmit tettek, ami arra utalna, hogy az áldozatok ellen irányuló összeesküvés részeseiként működtek volna. Egyszerűen csak azt tették, ami sajnos, a paparazzók bevett napi gyakorlata. Arra sem találtak bizonyítékot, hogy mások igyekeztek volna kihasználni a paparazzók által teremtett hangulatot, amely lehetővé tette volna egy gyilkosság kivitelezését. A vizsgálat szerint három fotós fényképezte a halálosan sérült Dianát még azelőtt, hogy az első segítség megérkezett volna. Ezek a paparazzók csak a szenzációval voltak elfoglalva, eszük ágában sem volt a haldoklónak segítséget nyújtani. Diana fiai, Vilmos és Harry herceg mélységesen felháborodtak, amikor megtudták, miként viselkedtek ezek a lesipuskások. Az ifjú hercegek szóvivője kijelentette, hogy remélik: a jelentés végre véget vet a találgatásoknak, pontot tesz az összeesküvés-elméletek végére.

A sofőr

A vizsgálat kitért azokra a feltételezésekre is, hogy maga a sofőr, Henry Paul, a francia vagy az angol titkosszolgálatoknak dolgozott volna, és akár csak gondatlanságból is szerepet játszott volna egy merényletben. Megnézték, hogy volt-e alapja azon feltételezéseknek, hogy a sofőr alkoholos befolyásoltságáról szándékosan terjesztettek volna hamis információkat. Az elvégzett DNS-tesztek azonban minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy a franciák által elemzett vérminták Paultól származtak. Lord Stevens kijelentette, hogy ha menet közben bárminémű következetlenség is mutatkozott a sofőr holttestének vizsgálata során, az sokkal inkább betudható a véletlennek, semmint valamiféle bűnös hátsó szándéknak. Az a jelentés szerint is tény, hogy Paul első boncolása és annak dokumentációja nem volt épp a legkorrektebb, a legmagasabb színvonalú, de azt valószínűtlennek tartja, hogy mindez egy nagyobb öszszeesküvés része lett volna. A sofőr vérének alkoholszintje a Franciaországban megengedettnek háromszorosa, az angoloknál megengedettnek kétszerese volt, viszont arra nincs bizonyíték, hogy amikor augusztus 31-én váratlanul mégis szolgálatba szólították, alig állt volna a lábán. A baleset estéjén az egyébként nagyon rutinos sofőr a szálló Vendome bárjában szemtanúk szerint két pohár Ricardst fogyasztott el, ugyanakkor a vérében talált alkoholmennyiség hat ilyen italt feltételezne. Orvosa elmondta, hogy felírt neki bizonyos, csak vényre kapható szereket, például egy antidepresszánst, és elárulta a Paul alkoholfogyasztásával kapcsolatos aggodalmait is. A toxikológiai jelentés azonban a sofőr vérében a szénmonoxid magas szintjét is kimutatta, ami al-Fayed szerint már eleve nem tette számára lehetővé, hogy teljesen józanul cselekedhessék. A Ritz szálló biztonsági főnökeként dolgozó Henry Paul egy zárkózott, tartózkodó személy volt, aki egyébként normális életet élt egyedül és tisztes jómódban. A vizsgálat úgy találta, hogy életének utolsó évében keletkezett 43 ezer angol fontnyi olyan bankbetétje, amely normálisan nem állt arányban a fizetésével. De ugyanakkor tudni kell, hogy a Ritz jómódú vendégei körében a nagy borravalók mindennaposak voltak. A vizsgálat megállapítja, hogy a bankszámlákon talált összegek „nem voltak olyan nagyok, hogy azok okot adnának bármiféle titkos üzelmek feltételezésére”. Az viszont Lord Stevens szerint is tény, hogy Paul valóban a francia titkosszolgálat és rendőrség egy „alacsony szintű informátora” volt. De Lord Stevens ez ügyben is igyekezett megnyugtató lenni: „Franciaországban a dolgok rendes menetéhez tartozik, hogy az ilyen helyszíneken, mint egy szálloda, a hatóságoknak legyen egy információs forrásuk.” A lord végkövetkeztetése szerint Paul semmiképpen sem lehetett volna a Dianáék meggyilkolására foganatosított MI6 akció résztvevője, miután maga sem számított rá, hogy aznap éjjel ismételten munkába kell állnia, mivel a párocska az utolsó pillanatban módosította a terveit. Lord Stevens szerint egy merénylet szigorú tervezést követelt volna meg. Már önmagában az a tény, hogy Diana és Dodi váratlanul úgy döntött, hogy mégsem alszanak a Ritz hotelben, súlyos káoszt okozott volna egy merénylettervben. Lord Stevens szerint a merénylet azért is valószínűtlen, mert nagyon nagy esély lett volna annak kudarcára. Ráadásul a balesetet mindenki túlélhette volna, ha becsatolja a biztonsági övét. Azt azonban hozzátette, hogy bár rendszeresen arról lettünk tájékoztatva, hogy az egyetlen túlélő (Rees, a testőr) be lett volna csatolva, a helyzet mégis az, hogy a vizsgálat szerint ő sem kötötte be magát.

A Mercedes

David Price törvényszéki szakértő megvizsgálta az autóroncsot. Semmilyen olyan szerkezeti vonatkozást nem talált, ami hátrányosan befolyásolta volna az autó kezelhetőségét vagy csökkentette volna a bent ülők túlélési esélyeit. Az autón piszkálásnak nem volt nyoma. Az eredeti jelentések még arról szóltak, hogy a jármű sebességmérője 180 km/óránál akadt ki. De a tesztek bebizonyították, hogy ez nem volt igaz, a Mercedes a becsapódás pillanatában körülbelül százzal mehetett. Az autó útvonalán található, többnyire magántulajdonban üzemeltetett zárt láncú videorendszerek tíz kamerája közül egyik sem volt megpiszkálva vagy zavarva, egyiknek a képét sem csalták el. Al-Fayed szerint volt egy autó, mely útjukat állva arra kényszerítette őket, hogy hajtsanak be az alagútba, ahol tiltott fényfelvillanások vezettek a balesethez. Az autó azonban már az Alma-alagútba való behajtás előtt kezdett megbokrosodni, úgyhogy nem a villanó fények lehettek a kiváltói annak, hogy a sofőr elveszítette uralmát a jármű felett.
Fayed szerint a Pitié-Salpetriere kórház felé tartó mentő érintett egy másik kórházat is, de a végül is közel kétórás utazgatás minimálisra csökkentette Diana túlélési esélyeit. Sebastian Dorzee rendőrtiszt volt az egyike azoknak, akik a segélyhívás nyomán elsőként érkeztek a helyszínre. Az volt a feladata, hogy tartsa szóval Dianát, hogy az ne veszítse el az eszméletét. A hercegnőnek nagyon súlyos volt a sérülése, vér ömlött a szájából és az orrából. A rendőr így vallott a vizsgálat során: „Fejét az autó eleje felé fordította, ahol megpillantotta a sofőrt, és úgy véltem, rádöbbent, mi is történt valójában. Ettől nagyon izgatott lett. Néhány másodperccel később rám nézett. Majd ismét leeresztette a fejét és becsukta a szemét.” A baleset helyszínén sürgősségi ellátásban részesítették, mielőtt a 6 km-re fekvő kórház felé elindították volna. A mentők állítása szerint azért haladtak olyan lassan, mert a rázkódás végzetes lett volna a sérült számára. Orvosi bizonyítékok azt mutatják, hogy a kórházba érkezéskor Diana eszméletlen volt, és lélegeztették. Soha többé nem nyerte viszsza az eszméletét. A vizsgálat megállapította, hogy nem volt semmi olyan alternatív beavatkozási mód, mellyel megmenthették volna. „Bizonyosságot nyert, hogy minden erőfeszítés megtétetett élete megmentéséért.”

Szívügyek

Mohamed al-Fayed szerint a merénylet motívuma az lett volna, hogy Diana Dodival egy gyűrű kiválasztását követően eljegyzésre készülődött, és a telefonjainak lehallgatása révén kiderült, hogy terhes. Fayed szerint a franciák a terhesség elleplezésére jogtalanul bebalzsamozták Diana testét.
Lord Stevens elmondta: „Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a hercegnő nem volt terhes. A személyes meghallgatásokon túlmenően ezt erősíti a Mercedesből vett vérminták utólagos elemzése is.” A jelentés szerint ugyanis a vérben nyoma sem volt a terhességi hormonoknak. Diana maga sem adta semmilyen jelét egy esetleges terhességnek családja, orvosa, barátai, ismerősei irányában. A jelentés szerint: „Tanúk igazolják, hogy 1997. augusztus közepén a walesi hercegnő normális menstruációs ciklusában volt. Bizonyíték van rá, hogy fogamzásgátlót szedett.”
Lord Stevens azt is egyértelművé tette, hogy Dianáék nem jártak jegyben, és nincs bizonyíték házassági tervekre sem. Elmondása szerint Dodi ugyan a baleset délutánján vásárolt egy gyűrűt Repossi párizsi ékszerésztől, de „a hercegnő nem volt vele, és szerintünk soha nem is látta a gyűrűt. Azt nem tudjuk, hogy vajon azon az estén Dodi szándékozott volna-e megkérni a kezét. Azt sem tudhatjuk, mi lett volna erre a walesi hercegnő válasza.” Vilmos herceg elmondta a lordnak, hogy egyáltalán nem tudott anyjának esetleges eljegyzési szándékáról. Diana egyik közeli barátnője, Annabel Goldsmith, aki a tragédia előtt két nappal beszélt a hercegnővel telefonon, így emlékezett: „Ilyeneket mondtam neki: te egy okos lány vagy. Ugye, nem fogsz semmi butaságot csinálni, mondjuk férjhez menni? Mire így felelt: eszem ágában sincs. Engem csak kényeztetnek, nagyon édes időket élek meg, Annabel, de a házasság, az úgy hiányzik nekem, mint egy pattanás az arcomra.”
Dianát azonban egészen a haláláig egy kétéves románc fűzte Hasnat Khan pakisztáni szívsebészhez. Az orvos a jelentésben először szólalt meg a kapcsolatukról, így megtudhattuk, hogy Diana szóba hozta esetleges házasságkötésüket és Pakisztánba költözését, miután a férfi közölte vele, hogy szerinte csak így lehetne biztosítani, hogy normális életet élhessenek együtt. Diana el is utazott Pakisztánba, ahol barátnőjénél, Jemima Khannál tájékozódott arról, milyen is az élet arrafelé. Hasnat azt is elárulta a vizsgálat során, hogy 1996 végén vagy 1997 elején Diana arra kérte Paul Burrellt, a komornyikját: beszéljen egy pappal, hogy az titokban adja őket össze. A jelentésben ez áll: „Mr. Khan szerint ez nevetséges elképzelés volt. Abban biztos volt, hogy a hercegnő elszánta magát a házasságkötésre, csak épp nem számolt mindennek a következményeivel. Egyszer ezen össze is vitatkoztak.”

A titokzatos Fiat Uno

A Diana hercegnőt szállító Mercedes az Alma-alagútban nagy valószínűséggel ütközött egy titokzatos fehér színű Fiat Unóval. A festékminták elemzése nyomán Lord Stevens megállapította, hogy az nem azonos a sokak által a baleset okozójaként gondolt francia fotós, James Andanson kilencéves kocsijával. „Nagy megelégedésünkre szolgált, hogy az autó nem az övé volt. Beszéltünk az özvegyével, aki szerint férje a baleset éjszakáján otthon tartózkodott.” Három évvel később a fotóst halva találták egy kiégett BMW-ben. Azt állapították meg, hogy öngyilkosságot követett el. Dodi apja szerint azonban a férfi a titkosszolgálatnak dolgozott, és azért nyírták ki, nehogy beszéljen. A lord szerint azonban nincs bizonyíték a férfi ügynökmúltjára nézve.
A széles körű hajtóvadászat dacára az igazi Unót sohasem találták meg. Lord Stevens szerint a szemtanúkat az is elriaszthatta, hogy Franciaországban a segítségnyújtás elmulasztása bűncselekménynek számít.
És erre most, a vizsgálat lezárultával szinte egy időben egy apa szenzációs bejelentést tett: közölte, hogy fia – aki a végzetes estén Párizsban egy fehér Fiat Unót vezetett –, csupán órákkal a baleset után átfestette az autóját. Egyúttal az apa feltárta azon gyanúját is, hogy gyermeke is érintett lehet az ügyben. A vietnami származású Le Van Thanht a franciák még 1997-ben kihallgatták, miután igazságügyi szakértőik megállapították, hogy autójának fehér festéke megegyezett azzal, amit Diana Mercedesének jobb hátsó sárvédőjén találtak. Az elemzések szerint ez leginkább a Bianco Corfu 224-es színárnyalatnak felelt meg, melyet a Fiat az 1983 és 1987 szeptember között gyártott Unóin használt. Ezzel egyből ki is zárhatták volna az al-Fayed által merénylőként aposztrofált James Andanson francia paparazzót, mivel annak kilencéves autóját 1988-ban helyezték először forgalomba, egy évvel azután, hogy a Fiat leállt az adott festékárnyalat használatával. A franciák azonban tovább vizsgálták a fotóst, és csak akkor hagyták abba a vele kapcsolatos nyomozást, amikor kiderítették, hogy az ő Fiat Unója abban az időszakban nem futott, hanem Párizstól 250 km-re lévő otthonában téglalábazaton pihent. Lord Stevens jelentése szerint, ha Andanson valóban egy összeesküvés tevőleges szereplője lett volna, akkor igen kevéssé valószínű, hogy a merényletben a saját nevére regisztrált autót használt volna.
A francia rendőrök négyezer fehér Unót nyomoztak le, amíg a keresést le nem szűkítették e kettőre: Andanson és Le Van autójára. De aztán a vietnamit is kizárták a további vizsgálatokból, mert nem találtak bizonyítékot arra nézve, hogy kicserélte volna a stoplámpáját, holott a roncsok mellett megtalálták egy Fiat Uno lámpájának maradványait. Ám a Stevens-jelentés most nevének említése nélkül mégiscsak Le Vant tartja a titokzatos Uno legvalószínűbb vezetőjének, aki miután másodpercekkel azelőtt, hogy a Mercedes a betonoszlopnak vágódott, ütközött Dianáék autójával, majd kimenekült az Alma-alagútból. A Scotland Yard által felkért tudományos szakértők szerint a ma 31 éves Le Vant bizony nem szabadott volna kizárni a vizsgálódásból. A jelentés ugyan nem összeesküvésben gondolkozva, de a balesetnek feltétlenül egyik szereplőjévé avatja az Unót.
A Mail on Sunday című brit bulvárlap riporterei is nyomoztak kicsit Párizsban, és a riportjuk drámaian új megvilágításba helyezi a szemtanúk által az alagútban megfigyelt titokzatos autót. Egy exkluzív interjúban Le Van elismerte, hogy Diana halálának éjszakáján használta Párizsban az autóját. Az apja pedig felidézi, hogy az akkor 22 éves, éjszakai biztonsági őrként dolgozó fiú a munkából hazatérve milyen rémült és zavart volt, de nem volt hajlandó elárulni apjának, hogy mi nyomasztja. Ehelyett suttogva beszélgetett a bátyjával, Dunggal, aki autószerelőként dolgozott, majd a testvérek az éjszaka kellős közepén kirontottak a házból, hogy Le Van 15 éves autóját radikálisan átváltoztassák. A következő két óra alatt a fiúk a fehér Fiatot világospirosra fújták le. Kilencéves hallgatását megtörve az apa, François elmondta: „Nem akarom elhinni, hogy a fiam azon az éjszakán ott volt az alagútban, de apaként tudom, hogy olyasmiket mondott, amik nem stimmelnek. Nagyon furcsán viselkedett akkor is, és azóta is. Dung segített az átfestésben, de erről nekem sose fog beszélni. Azt tudom csak, hogy az autót órákkal a baleset után nagyon gyorsan átfújták. A rendőrség elkezdett érdeklődni, és kezdett minden nagyon komolyra fordulni.”
Le Van azt mondta a nyomozóknak, hogy az autóját pontosan egy nappal a baleset előtt, augusztus 30-án, szombat délután festette át. Hatórányi kihallgatás után mégis elengedték, dacára, hogy a piros festék alatt talált fehér eredeti megegyezett a Mercedesen találttal. Lord Stevens ezt írja: „A francia szakértők az autót azért zárták ki, mert a valószínű ütközési felületen nem találták sérülésnek nyomát, míg a hátsó lámpatestek gyártási dátuma megegyezett az autóéval.” De Lord Stevens azt sugalmazza, hogy a sofőr nyugodtan vehetett egy megfelelő korú használt lámpatestet például a bontóban. Különösen kritikus mozzanat, hogy Le Van bátyja autószerelő volt és a baleset, meg a kihallgatás között volt egy 2 hónapos időintervallum, mely elég lehetett arra, hogy találjanak egy megfelelő pótlást. A jelentés szerint Le Van egyik barátja elmondta, hogy az átfestés a baleset után történt, ami ellentmond annak, amit Le Van egy rövid telefonbeszélgetésben az angol nyomozókkal közölt. A fiatalember az eredeti kihallgatásában a franciáknak azt is állította, hogy a baleset időpontjában este 7 és reggel 7 között Gennevilliers-ben, a Renault gyár egyik telephelyén dolgozott biztonsági őrként. Ám sem a francia, sem a brit rendőrök nem beszéltek a srác kollégáival, hogy leellenőrizzék az alibijét. A baleset ráadásul pont a műszakjának félidején történt, amikor épp járt neki a pihenőidő, és apja háza autóval csupán pár percre volt. Az is elég sokatmondó, hogy saját bevallása szerint a hátsó ülésen fuvarozta a szájkosaras rottweilerét, miközben a szerencsétlenség szemtanúi az alagútban egy olyan Fiat Unót írtak le, melynek hátsó ülésén egy nagy kutya ült. A jelentés idézi a párizsi Georges és Sabine Dauzonne házaspárt, akik elmondták, hogy az Alma-alagút utáni szakaszon a védőfalakkal övezett gyorsforgalmi úton a nyugatra tartó sávban haladtak, amikor észrevettek egy különösen viselkedő fehér Fiat Unót. Mr. Dauzonne így emlékezett: „Feltűnt egy, az alagútból kirobogó, összevissza cikcakkban haladó autó, amelyik annyira nem találta a sávokat, hogy amikor épp egymás mellé értünk, majdnem súrolta a bal oldalunkat. Mondtam is magamban, hogy ez a pali biztos részeg, és tartottam tőle, hogy belénk jön, ezért elkezdtem dudálni. Az állandóan a középső visszapillantóját állítgató férfi annyira lelassított, hogy meg tudtam előzni. Teljesen az volt a benyomásom, hogy mindjárt elkezd tolatni, anynyira lekötötte, amit a visszapillantóban nézett. Egy hatalmas kutya volt a hátsó ülésen, és bár az állat ült, mégis jól láttam a fejét. Vagy egy farkaskutya vagy egy fekete labrador lehetett, pofáján egy narancsszínű szájkosárral vagy valami rongyfélével.” A francia hatóságok vizsgálatuk lezártával nem tudták beazonosítani az Uno vezetőjét. Ha megtalálták volna, bizonyosan vádat emelnek ellene, mivel cserbenhagyóként közlekedési bűntettet követett el.
Lord Stevensnek nem tartozott a hatáskörébe, hogy megállapítsa a baleset okát. De hát a csapata nem is volt abban a helyzetben, hogy Franciaországban tanúkat kihallgatásra kényszeríthessen. És Le Van nem igazán kívánt találkozni senkivel sem. Miután a Mail on Sunday mégis megtalálta, elmondta, hogy a baleset teljesen lerombolta az életét, ami eléggé fura kijelentés, tekintve, hogy milyen bőszen tagadta, hogy egyáltalán jelen lett volna a helyszínen. A jelenleg Párizsban taxisofőrködő Le Van így összegez: „Az elmúlt kilenc év során minden megtörtént, ami csak megtörténhetett, és én ezt az egészet szeretném végleg magam mögött tudni. Gyerekes apa vagyok, és elegem van ebből a végeérhetetlen történetből.” A baleset éjszakájáról kérdezve ezt feleli: „Nem akarom elmondani, mi is történt pontosan. Ez túl sok bonyodalommal járna. A rendőrségen kívül még sok más nagy hatalmú ember bukkant fel az ügy kapcsán. Megpróbáltak rávenni, hogy segítsek nekik, de ez nem az én reszortom.” Miután a férfit a rendőrök elengedték, az al-Fayed által felfogadott detektívek igyekeztek többször is kapcsolatba lépni vele, de a Harrods-tulaj saját honlapja szerint soha még visszahívni sem volt hajlandó őket. Miután a férfinak semmilyen kapcsolata nem volt a titkosszolgálatokkal, és Dianáék megölésére sem volt a legcsekélyebb indítéka, így még az összeesküvésről agyalók is elvetették őt, mint ama baljós éjszaka titokzatos Fiat Unójának vezetőjét. Al-Fayed állítja, hogy az MI6 kéz alatt vett egy használt Fiat Unót, amit arra használt, hogy nekivezessék a Mercedesnek, hogy aztán az autónak még a nyomait is örökre eltüntessék. Az összeesküvés-elméletek végleges porrá zúzásához Lord Stevens tehát ismét a rivaldafénybe taszította Le Vant, oda, ahová az a legkevésbé sem vágyik. Le Van végszava: „Mindez sok évvel ezelőtt volt, feledni kéne, mert amit átéltem, az maga volt a pokol. Csaknem teljesen tönkretették az életem, de erős voltam, így valahogy kijöttem belőle. Mindez a családomat és barátaimat is nagyon rosszul érintette. Most már tényleg elég volt, véget kellene vetni ennek az egésznek, de attól tartok, ez sohasem fog bekövetkezni